2011. augusztus 9., kedd

TAMSIN TÖRTÉNETE - Peter S. Beagle


Eredeti cím: Peter S. Beagle: Tamsin
Kiadás éve: 1999
Magyar kiadás:Delta Vision Kft, 2006
Fordította: Kleinheincz Csilla














„Két magányos lélek élet és halál két oldalán” Nem is lehetne találóbban egy mondatba süríteni a könyv tartalmát. World Fantasy-díjra jelölt regényről van szó - nem mintha sokat törődnék a különböző ilyen-olyan hangzatos díjakkal. Tamsin története másért nőtt a szívemhez.
Mivel is kezdjem? A műfaja kicsit nehezen behatárolható. Fantasy – de nem Gyűrűk Ura módra. Kísértettörténet – de nem az ódivatú, gótikus stílusban, vagy a ma oly divatos vámpírregények mintájára. Ifjúsági regény, de a felnőttek is, mint jómagam, találhatnak benne élvezetet. És végül: IRODALOM, színtiszta, mesteri, nem a regényírás „trendi”, összetákolt formájában.
A könyvborító sem szokványos, csiricsáré. Sánta Kira munkája, akinek a művei megnézhetők pl.itt.Nekem személy szerint tetszik, ahogy a lila, szürke és rozsdabarna színek összefonódnak a könyv címlapján, tükrözve ezzel a történet hangulatát.
A regény tulajdonképpen egy 19 éves lány, Jenny naplója, és végig egyes szám első személyben íródott. A történetben visszakanyarodunk 13 éves korába, amikor is megtörtént a nagy változás az életében: New Yorkból, a Nyolcvanharmadik utcából az édesanyjával együtt az angliai Dorsetbe költözik új apjához és mostohafivéreihez, egy ódon, többszáz éves udvarházba.
A cselekmény lassan, fokozatosan bontakozik ki, Beagle hagy időt az olvasónak, hogy hozzászokjon a vidéki Anglia egyedi, sajátos légköréhez, akárcsak a főszereplő, Jenny. Az ódon udvarházaknak mindenhol, de természetesen Angliában leginkább, elmaradhatatlan tartozéka egy-két szellem, esetleg házimanó. Stourhead major pedig kitüntetett helyzetben van, mert mindkettő akad benne. Ahogy lassan, észrevétlenül belemerülünk a dorseti hiedelemvilágba, úgy tudunk meg egyre többet az angol folklór fura, különc figuráiról, amelyektől olykor nevethetnékünk támad, máskor pedig égnek áll a hajunk. A kedvencem e különös lények közül a pukka, akiről Jenny így ír:
„A pukka hosszan nézett. A menyéteknek kerek, gesztenyebarna gombostűszemük van, a pukkáé azonban sárga volt, mint mindig, és éppolyan mélyen veszedelmes. Ami különös volt, hogy egy incifincit feszengőnek tűnt – sőt, zavartnak -, ami nevetséges. Nem sok időt töltöttünk együtt, de volt valami, amit már tudtam, az az, hogy a pukka nem jön zavarba. Ő a pukka.”
Beagle legnagyobb erőssége szerintem, hogy eleven közelségbe hozza az olvasóhoz a környezetet és a szereplőket. Megdöbbentő, hogy ezt a könyvet egy hatvanas férfi írta, mert a tizenéves kamaszlány látásmódját, csapongó gondolatait olyan hitelesen tárja elénk, amire eddig azt hittem, csak női írók képesek. De ugyanilyen lenyűgöző volt számomra, ahogy a macska-hőst, Kand úrt ábrázolta. Itt egy példa:
„Semmit nem láttam a lépcső előtti deszkákon túl. Nem éreztem, mit szagol vagy hall, mit fog föl bajszával vagy farkával. Nem tehettem mást, csak annyit, hogy befogtam a számat és vártam, akárcsak Dr. Watson.
Aztán Kand úr lett ismét, a Szupermenő, és felült, hogy gyorsan megnyalogassa pofáját és jót vakarózzon. Majd megfordult és megkaptam a Pillantást, azt, amelyik azt mondja – eltéveszthetetlenül és egyértelműen: „Nos, süket vagy, ostoba, vak és fura küllemű, de megteszed.”
A címszereplő, Tamsin, már háromszáz éve halott, mégis közelebb kerül lelkileg Jennyhez, mint bármelyik eleven barát. Ő nem olyan, mint a gótikus regényekben megismert kísértetek – célja van, ami ittmarasztalta ebben a világban, de elfelejtette; és amíg vissza nem emlékezik rá, nem szabadulhat földi börtönéből. És Jenny az, aki megmentheti.
Kettejük különleges, bennsőséges kapcsolata, és az átélt hátborzongató, földöntúli kaland örökre megváltoztatja Jenny életét és gondolkodásmódját. Hadd idézzek tőle megint:
„...Azt kívánom, bárcsak Cambridge környékén is lennének pukkák és Fekete Kutya és mások. Vagy Londonban, vagy New Yorkban, vagy akárhol, ahol kikötök majd, miközben akármit csinálok. Valahogy őrülten rákaptam... az ősi furcsaságokra, mondhatni. Ez az, ami hiányzik, és nem hiszem, hogy valaha is találkozom még vele. Hacsak nem Dorsetben, vagy hasonló helyen töltöm a hátralevő életemet, ahol az éjszakák még mások, még sötétek.”
Mindezekkel együtt is, úgy gondolom, lesznek olyanok, akik sosem fogják tudni értékelni ezt a regényt. Leginkább az álmodozók fogják szeretni, akik titkon, a lelkük legmélyén remélik, hogy létezik körülöttünk az a nálunk sokkal ősibb, rejtett világ, ahol szépen megférnek a kísértetek, a pukkák, boggartok, vagy akár egyszarvúak.
Értékelésem: 9/10.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése