SOROZATISMERTETŐ - The King 2 Hearts

Dél-koreai sorozat

Készült: 2012

Részek száma: 20

Műfaj: dráma

Szereplők: 

Lee Seung Ki (Shining Inheritance, My Girlfriend is a Gumiho)

Ha Ji Won (Damo, Hwang Jin Yi, Secret Garden)

Jo Jung Suk (What's Up)

Yoon Je Moon (Midas, Tree With Deep Roots)

Lee Yoon Ji (Goong, Dream High)

Azt már megállapítottam korábban egy bejegyzésben, hogy a címnek ilyen formában semmi kihámozható értelme sincs se angolul, se máshogy (ha mégis, valaki világosítson fel). Király az volt benne, meg szív is, de én nagyobb értelmét láttam volna, ha The King of Hearts a címe, vagy még inkább: I am King (ezt írta az ablakra a főgonosz az első részben).

Komolyra fordítva a szót, ez a sorozat úgy kettészakított engem, mint a 38. szélességi kör Koreát. Nem volt könnyű menet. Képzeljünk el egy bár fiktív alapokon nyugvó, de komoly és aktuális mondanivalót hordozó, jól megszerkesztett és megjósolhatatlan végkimenetelű történetet, amely hajlandó szakítani egy sereg jól bevált sablonnal, felvonultat számos aprólékosan ábrázolt karaktert, kiemelkedő színészi alakításokkal kápráztat, és mégis képes egyetlen felesleges, manipulatív elemmel rettentő módon beárnyékolni az összképet. 

Egyik felem megbabonázva nézte végig, hol nevettem, hol izgultam, dühöngtem és olvadoztam, és bizony telesírtam 3 vödröt (2 és felet a sorozat utolsó egynegyedében). A másik felem viszont pont ezért elárulva érzi magát. Nagyon-nagyon soká fogok megbocsátani a másik Hong-nővéreknek (vigyázat: nem összetévesztendők a You’re Beautiful és egyéb romantikus komédiák alkotóival). Ahogy a 49 Days elemezgetésénél is írtam, nagyon boldogan adtam volna 10 pontot a végén, ha... Ha az a „ha” nem volna.

A műfaji meghatározásnál a kényelmes „dráma” megjelölést használtam, de valójában a The King 2 Hearts igazi vegyesfelvágott: van benne fekete humor, pszichothriller, politika, akció és romantika is. Az első pár részben a humor dominál (és mégis, furcsa mód ezek a legdöcögősebb részek számomra), de nem kell félnünk, később is jelen lesz, hogy ellensúlyozza a fokozatosan komolyra váltó tónust.

A történet maga, ha tág körben értelmezzük, szimbólum, a kettészakadt Korea egyesítésének vágyát fogalmazza meg. Sajna, ez tényleg csak valami távoli, ködös álom, ezért nehéz hitetlenkedés nélkül befogadnom az üzenetet. Ha elvonatkoztatunk a nagyobb összefüggésektől, a másik üzenet általánosabb és nézőként jobban megfogott: egy éretlen és felelőtlen fiatalemberből hogyan válik a nemzetért élő-gondolkodó uralkodó. És ezt mesterien kidomborították. Van a történetben jópár részlet, amelyre sosem kapok már magyarázatot, de a leírásomban inkább a fő pozitívumokra és negatívumokra (ezek vannak kevesebben) igyekszem koncentrálni. 

Fikciót mondtam az előbbiekben, ezért el kell játszanunk a gondolattal, hogy a mai Dél-Korea nem köztársaság, hanem alkotmányos monarchia. (Tudom, voltak már ilyen jellegű sorozatok, de azok tudomásom szerint mind a romantikus komédia kategóriájába tartoztak). Az ország uralkodója némiképp idealista ember lévén elhatározza, hogy a nagy jelentőségű nemzetközi katonai versenyre közös csapatot állít fel az észak-koreaiakkal. Nevelési célzattal és némi trükkel eléri, hogy a tornán részt vegyen a meglehetősen felelőtlen és link öccse, a koronaherceg. A vicces az egészben, hogy az észak-koreai csapat egyetlen nőtagja, Kim Hang Ah szintén nem jószántából, hanem az előnyös házasság nyélbeütésének ígéretével egyezik bele a részvételbe. Mondani se kell, hogy a kommunista észak lánya és a nyegle királyfi között már az első találkozásukkor izzik a levegő. És akkor még nem romantikus értelemben. Bár a feszültség korán felüti a fejét, a jövendő béke zálogaként, a király és az északiak vezérkara északra utaztatja a vegyes csapatot. A katonai gyakorlat egymás megismerésén túl jó ok arra is, hogy mi, nézők kialakítsuk véleményünket a jövő szempontjából kulcsfontosságú szereplőkről.

Kezdjük a központi alakkal, Lee Jae Ha koronaherceggel. Lehet, hogy Lee Seung Ki a forgatás alatt a szerepet lélegezte be, ette reggelire-ebédre-vacsorára, mert olyan érzésem volt, mintha teljesen azonosult volna vele. Amikor először hallottam, hogy rá osztották a főszerepet, komoly kétségeim voltak. Nem mintha valaha is megkérdőjeleztem volna a tehetségét, de túl fiatalnak tartottam. Ezek után viszont más szemekkel nézem. A karakter a látszólagos hányaveti, néha már udvariatlanul szókimondó, ingerkedő modorával együtt meglepő komplexitással bír. Arról nem beszélve, hogy 178-as az IQ-ja. Hiteles karakterfejlődésnek leszünk szemtanúi, de fontos, hogy ez nem következne be, ha nem lennének rá komoly hatással a közelgő drámai események, valamint a látókörébe kerülő új személyek.

Például Kim Hang Ah, az északi G.I. Jane. A lány egy befolyásos vezérkari főnök lánya, különleges kiképzésben részesült a fegyveres erőknél, de egyébként éppolyan hétköznapi vágyai vannak, mint bármelyik másik barátnőjének: férjhez menni, családot alapítani, stb. stb. Eltérően a legtöbb koreai sorozat hősnőjétől, nemcsak bátor, hűséges és együttérző, de ha a helyzet úgy kívánja, keményebb harcos, vagányabb túlélő, mint sok férfi. A történet folyamán fokról fokra válik bajtárssá, támasszá, megmentővé, szerelmi partnerré és lelki társsá a főszereplő számára. És be kell ismernem, megformálója, Ha Ji Won ebben a szerepben jobban tündököl, mint a Secret Garden (egyébként némileg hasonló jellemű) kaszkadőrnőjének bőrében. Csak a szokatlan észak-koreai hanghordozását volt nehéz megszoknom.

A másik fontos mellékszereplő a király főtitkárának a fia, a vele nagyjából egykorú Eun Shi Kyung. Ő egy kissé idealizáltnak tűnő karakter, olyan, aki a valóságban nemigen létezik; a tiszta szív, a becsület, a hazához és a királyhoz hű mintakatona iskolapéldája. Mereven ragaszkodik a szabályokhoz, és meggyőződéssel hisz az elveiben, amiért a közvetlen környezete – legfőképp a koronaherceg – állandó ugratások céltáblájává teszi. Szerintem mindezen jellemvonások elvesztek volna, vagy legalábbis átmentek volna egy sablonos, rideg, vagy még rosszabb esetben ostoba figurába, ha Jo Jung Suk helyett valaki másnak adják a szerepet. Ő azonban annyi árnyalatot, mélységet és érzékenységet vitt bele, amitől egyszeriben hihető, hús-vér emberré alakult. Lefogadom, hogy sok embernek velem együtt ő a kedvenc szereplője.

Igazi előrelépés a sorozatban, amikor visszakerülünk a királyi udvarba és megismerkedhetünk közelebbről a királyi család tagjaival. Minden közös jelenetnél szívmelengető az a feltétlen szeretet és összetartás, ami a testvérek és az édesanyjuk közötti kapcsolatot jellemzi. Az uralkodót nehéz nem kedvelni: bölcs, szelíd, derűs, kiegyensúlyozott személyiség, mélységes hittel és kötelességtudattal a nemzet iránt. Nagy szívügye észak és dél kibékítése, ennek érdekében tervbe veszi, hogy összeházasítja Jae Ha-t és Hang Ah-t. Az is jelzi, milyen felvilágosult uralkodó, hogy semmiképp sem szeretné, ha ez érdekházasság lenne, ezért próbálja őket más módon összeboronálni.

A szépreményű öcsikéről már szót ejtettem, de van egy húg is a családban, Jae Shin hercegnő, aki inkább Jae Ha szabadságvágyát, laza életszemléletét osztja, mintsem bátyjuk kötelességtudatát. Első benyomás alapján akaratos és lekényeztetett, ami elvárható egy ilyen közegben cseperedett lánytól, de később a személyiségének finomabb árnyalatai is megcsillannak. Megmondom őszintén, szerintem vele bántak legkegyetlenebbül az írók, talán emiatt az a mellékalakja a sorozatnak, aki iránt senki sem marad közönyös.

E három királyi sarjnak egy apró termetű, törékenynek látszó hölgy az édesanyja: az anyakirálynő. Ő is a kedvencek közé tartozik – szigorú és határozott jellem, de érző lelkű, és nyitott gondolkodású. A gondoskodó jelenléte, nyugodt magabiztossága tettenérhető mindhárom gyermekében. Épp ezért valamiféle érdekes ellentétet látok közte, és a főtitkár, Eun Shi Kyung apja között. Ő a palotában élő idősebb generáció egyik képviselője, 30 éve a család szolgálatában áll, a király megfontolt, bölcs jobbkeze, amúgy olyan, mint egy szívós, nehezen hajló öreg fa. Bár mindenkivel egyforma távolságtartással beszél, a legkeményebb mégis a saját fiához, és nem veszi észre, hogy a szilárd elvek mellett a kíméletlenségével egyfajta kishitűséget is belenevel.

És most térjünk át a “sötét oldalra”, vagyis azokhoz, akik megkeserítik hőseink életét ebben a történetben. Minden cselszövés hátterében egy hatalmas nemzetközi fegyvergyártó konszern, a Klub M – pontosabban annak ördögi vezetője, John Mayor húzódik meg. Ez egy felvett név, amely valójában egy koreai származású fickót takar: Kim Bong Gu-t. Benne összpontosul minden, amit én pszichopata gonosznak nevezek. Kissé szimplifikáltnak tűnhet, legalábbis az ilyen remek összetett jellemeket felsorakoztató történetben, mert az egyetlen igazi indíték, amit felfedeztem a tettei mögött, a hatalomvágy. Nem akar semmi mást, csupán Dél-Korea trónját. Ettől kicsit olyanná vált, mint Joker a Batmanből: megbomlott elméjű, megalomán zseni, akinek mindenhová elér a keze, akit nem szabad lebecsülni, de tisztelni sem lehet soha. Megmondom őszintén, túl sokat sosem törődtem az őt körülvevő, angolajkú slepp tagjaival, mert mindannyian csak eleven kelléknek tűntek a tervei megvalósításában. Talán a tetovált, fekete ruhás, csokinyalogató Bon Bon tűnt csak ki, aki a halál művészének nevezte magát – na benne legalább van valami egyedi. De John Mayor/Kim Bong Gu egyszemélyben is teljesen egyértelműen közveszélyes, borsódzott tőle a hátam, és kicsalt belőlem néhány igencsak szadista gondolatot (főhajtás a megformálójának).

A történet fordulópontja mindenképp az, amikor a Klub M emberei merényletet követnek el a király ellen. Teszik pedig mindezt egy hátborzongató terv alapján, amelybe róluk mit sem tudó ártatlanokat is belevonnak, és ráadásul orvul Észak-Koreára terelik a gyanút. Az egyik óvatlan részvevő a merényletben Eun főtitkár, aki egy buta ballépés miatt a Klub M bábjává válik, a másik a szerencsétlen Jae Shin hercegnő, akinek más bűne nincs, mint hogy rosszkor volt rossz helyen. Ráadásul még tanúskodni sem tud a bűnbanda ellen, mert lezuhan egy szikláról, elveszíti az emlékeit és a tetejébe meg is nyomorodik.

Ezekkel a drámai eseményekkel indul útjára a valódi történet – egy részről Jae Ha uralkodóvá válásának folyamata, kapcsolata Kim Hang Ah-val valamint azokkal az emberekkel, akik lelkileg, emberileg is mellette állnak, továbbá az előbb titokban zajló, majd egyre nagyobb nyilvánosságot kapó küzdelem John Mayor bandájával, miközben a tét növekszik: a néhai király haláláért való igazságszolgáltatás, az új uralkodó képességeinek bebizonyítása, Dél-Korea trónjának megóvása, majd a végső felvonás, amelyben a kérdés nem az, hogyan lehet megnyerni egy háborút, hanem hogy miként őrizzük meg a békét. És itt kell Jae Ha-nak igazán helyt állnia, valódi királynak lennie, amikor már nincsenek mellette azok a segítők, akik odáig támogatták.

Mindennek elégnek kell lennie egy csodás, katarktikus befejezéshez, ami, ha nagy távlatokból nézzük, be is következik, csakhogy… és itt rátérhetünk arra, hogy a szememben mi rontotta el az összképet eme igazán különleges sorozatban.

Az egyik, ahogyan a nemzetközi viszonyokat és a külföldi állampolgárokat ábrázolják. Azt már megfigyeltem egyéb sorozatokban is, hogy esetenként a koreaiak igen furcsa elképzeléseket alakítanak ki az idegenekről. Ez itt pontról pontra tettenérhető. Azt most hagyjuk, hogy a hiteles angol kiejtés érdekében egy sereg olyan embert kellett felvenni a produkcióhoz, akik nyilvánvalóan nem színészek. Azt is, hogy más, amerikai, brit, francia stb. filmekben is épp elég gyakran alkalmaznak nemzetiségi közhelyeket. Itt nem közhelyek, hanem különös téveszmék nyilvánulnak meg a hasonló helyzetekben.

A másik, kissé bosszantó tényező a két főszereplőnkkel játszott folyamatos elszakadunk-újra összejövünk játék. Egyszer, ha lesz kedvem, megszámolom, hányszor kellett végignéznünk a “nagy találkozást” – nem mintha az ilyesmi nem lenne szép és felemelő, csak sokadik látásra már kissé szokványos.

De mondjuk, hogy mindezek olyasfajta részletek, amelyeken könnyedén legyintve túllépek. Sajnos van egy harmadik tényező, amit sokkal nehezebb megemésztenem.

A következő részeket mindenki, aki még nem látta a sorozatot és meg akarja nézni, a saját felelősségére olvassa el, mert főbenjáró spoilereket tartalmaz a két utolsó részre vonatkozóan!

Aki már látta az egészet, bizonyára azonnal rájön, melyik momentum az, ami ilyen szintű csalódást váltott ki belőlem. Igen, Eun Shi Kyung halála az. Nem “jó” halál. Emlékezetesnek emlékezetes, de nem jó értelemben véve.

Persze mindenkinek joga van saját, szubjektív szempontból értékelni ezt. Aki a két főszereplő kapcsolatát, erősebbé válását, erkölcsi győzelemhez vezető útját tartja a legfontosabbnak a történetben, annak bizonyára igaza van abban, hogy megbocsátható lépés. Lehet érv az is, hogy a halála része a király igazán önállóvá válásának, vagy hogy nincs igazi győzelem értékes áldozatok nélkül, vagy hogy az alkotók ezáltal is törekedtek a realizmusra. Meglehet.

Érteni értem, hogy Shi Kyung öngyilkos magánakciója, amikor behatol az oroszlán barlangjába, majd a főgonosszal történő összecsapás után meghal, az alkotók szándéka szerint hős mártírt csinál belőle. Én úgy éreztem, hős helyett inkább áldozati bárány lett Sosem az számít, hogy egy író milyen hatást akar kiváltani a közönségből, hanem az, hogy sikerül-e neki, és itt tisztán érződik, hogy a nagyobb hatás kedvéért valakinek meg kell halnia. (És könyörgöm, magyarázzák meg értelmesen, hogy a katonák hogy a francba nem vették észre a lebilincselt Bong Gu kezében a pisztolyt???)

Túl a saját elfogultságomon a karakter irányába, Shi Kyung halála semmi pluszt nem ad a történethez (hisz a főgonosz még fut pár kört, mielőtt végleg fülön csípik), s a tetejében méltánytalanul hamar le is rendezik, anélkül, hogy éreztetnék a jelentőségét (ha nem is szükségességét). Mintha egy eszközt tettek volna félre. Miután lezajlik a temetés, Jae Shinen kívül senki nem ejt érte könnyeket, sőt, királyunk nem átall tüzi- és vízijátékban bővelkedő randit összehozni leendő arájával. Fura és nem realisztikus megoldás, ha már a realizmus érzetét kérjük számon a történeten.

Amúgy meg, csak hogy morogjak még egy kicsit, szerintem Kim Bong Gu nem kapja meg azt a fajta büntetést, amit érdemelt volna – mondjuk a lassú kínhalált Bon Bon férfi változatának kezétől, miközben a háttérből a Valkűrök lovaglása szól Wagnertől. De Bon Bon-nak is kitaláltam valami jobbat, mint amit kapott: összevarrt szájjal beültetni egy svájci csokoládéüzem kellős közepébe, hogy sorvadjon el - no drog, no csoki.

Összességében tehát a fentiek okozzák, hogy a befejezés számomra nem 100% happy end, hanem valahogy keserédes. Bámulatom nagyobb a sorozat iránt, mint a feltétlen szeretetem. Az én bajom, pfff…

Hölgyeim és uraim, ennyi lett volna, köszönöm, a személyes panaszáradatot pedig nézzétek el nekem. Remélem, senki kedvét nem vettem el a sorozat megnézésétől. Nem kizárt, hogy ha a neheztelésem egyszer elhalványodik, előveszem és újra végigélem ezt a hullámvasutat (bár lehet, hogy a 19. és 20. részt akkor már hanyagolni fogom.) Huh, de most sürgősen valami vidámabb után kell néznem!

Tetszési indexem: 8/10.