Amerikai sorozat
Készült: 2011-12
Részek száma: 22
Műfaj: fantasy
Szereplők:
Jennifer Morrison
Ginnifer Goodwin
Lana Parrilla
Josh Dallas
Jared S. Gilmore
Robert Carlyle
és sokan mások...
Úgy hozta a
kedvem, hogy amerikai felségvizekre evezve belefogtam a Once Upon a Time című,
relatíve friss sorozatba, amelyet csupán 2011 őszén kezdtek el vetíteni a tengerentúlon.
Mivel televíziós műsorújság elvétve se nagyon téved a kezem ügyébe, csak most jöttem
rá, hogy az ismertetőm milyen aktualitással bír, ugyanis az M1 műsorára tűzte a
sorozatot, és ha a hír igaz, augusztus 19-től vasárnap esténként fogja vetíteni
a részeket.
Nagyon bízom
abban, hogy ez a különleges mesefolyam gazdasági szempontból is megtérül az
illetékeseknek és nem fog osztozni jópár másik sorsában, vagyis nem ér véget
kurtán-furcsán egy-két évad után. Vagy ami még rosszabb, több izgalmas szezon
után úgy ellaposodik vagy elbonyolódik, hogy az ember megbánja, hogy egyáltalán
belekezdett (lásd: Lost).
Egyelőre úgy
tűnik, Disney-ék nem fogtak nagyon mellé, én legalábbis nem bántam meg azt a
22X45 percet, amelyet az epizódokra szántam. Természetesen fellelhetők itt-ott
a szokványos, rózsaszín közhelyek, de messze nem lett annyira nyálas, mint
amilyenre egyesek a „márkajelzésből” asszociálhatnának.
Az alapötlet
véleményem szerint egészen eredeti, bár ennek érdekében elkerülhetetlenül
együtt járt a mindenki által jól ismert gyermekmesék alapos átdolgozásával,
„felnőttesítésével”. A sztori borongóssága helyenként a Harry Pottert juttatta
eszembe, még akkor is, ha leszámítva az átkot és a varázslást, és a párhuzamos
világokat, a kettőnek semmi köze egymáshoz.
De lássuk csak,
miről is szól voltaképp a Once Upon a Time.
Az első epizód
nem lacafacázik, rögtön a közepébe csap. Megismerkedhetünk Emmával (Jennifer Morrison - Dr. House), aki egy
húszas évei végén járó, vagány nőszemély, külsőre talán bombázó, de
természetében konok és szívós, akár egy női Terminátor. Óvadékügynökként az a
dolga, hogy csalókat kerítsen kézre. Magányos életet él, nincs se kutyája, se
macskája. Egy nehéz nap után becsenget hozzá egy tíz év körüli kissrác, nagy,
antik külsejű mesekönyvvel a hóna alatt, és közli vele, hogy ő a fia, akit
rögtön a születése után adoptált. Henry (Jared S. Gilmore) azért kereste fel vér szerinti anyját,
hogy hazavigye magával az otthonába, egy vidéki kisvárosba, ahol elátkozott
mesehősök élik hétköznapi emberek életét. Történetük meg van írva a
mesekönyvben, és Henrynek meggyőződése, hogy az anyja az egyetlen, aki
felszabadíthatja őket az átok alól. Nos, Emma természetesen az egészből csak
annyit hisz el, hogy Henry az ő gyereke, és van benne annyi felelősségérzet,
hogy beültesse a kocsiba, és visszavigye oda, ahonnan jött.
Az események
innentől beindulnak, gyors tempóban összekapcsolódnak és forognak, akár a fogaskerekek.
Emma, aki azt hitte, Henryvel való találkozása csak röpke kaland, rájön, hogy
sorsa valóban összefügg a különös helység, Storybrooke (jelentése kb.
Mesepatak) lakóival. Előbb csak egy éjszakára száll meg, aztán kettőre, s egy
nap azon veszi észre magát, hogy elfogadja a helyi seriff helyettesi
kinevezését. S bár kezdetben még hagyja magát sodortatni az árral, ám csakhamar
a sarkára áll és felveszi a küzdelmet a város nagyhatalmú polgármesternőjével,
Reginával, aki nem mellesleg Henry nevelőanyja.
A történet két
szálon fut, mégpedig egészen sajátságos módon. Storybrooke szereplőivel való
ismerkedés közben ugyanis feltárul előttünk a régi, ha úgy tetszik, valódi
életük, abban a másik, csodás világban, amelyet a mágia irányít. Ahogy haladunk
előre az epizódokkal, úgy lépkedünk visszafelé a múltban a távoli
mesebirodalomban, és értjük meg egyre jobban, mi is történt lakóival. Találkozhatunk
a Grimm-mesék szereplőivel, Hófehérkével, a királyfival, a hét törpével,
Hamupipőkével, Piroskával, Jancsival és Juliskával, sőt, Pinokkióval,
Szépséggel, a csodalámpa dzsinnjével és egy sereg egyéb mese hőseivel is. Henry
könyvéből megismert sorsuk kicsit más, mint a klasszikus kötetekben. Hogy
miként kerültek a mi világunkba, nem is sejtvén, kik voltak egykor? Az egésznek
bizony az ÁTOK az oka, amelyet a Gonosz Királynő idézett rájuk, hogy megfossza
őket a boldog befejezéstől.
Meg kell mondjam, a sorozat legnagyobb élménye és mozgatórugója számomra a két főármánykodó, Hófehérke mostohája (Lana Parrilla) és Rumpelstiltskin (Robert Carlyle). Hogy miért? Egyik sem az a kétdimenziós, acsargó gonosz, akinek még a csontjai is feketék. Sikerült valóban izgalmas, taktikusan gondolkodó, hús-vér figurákat csempészni a sztoriba. Engem főleg Rumpelstiltskin alakja nyűgöz le, mert kiismerhetetlen, ravasz, és csak a saját érdekeit nézi; sátáni, de gyakran humoros is. A nagy küzdelemben lászólag hol egyik, hol másik oldalra áll. Természetesen neki is megvan az indítéka, talán a legfigyelemreméltóbb mind közül, de mindenképp érdekes, hogy a germán mondák kívánságokat teljesítő gonosz törpéje köré milyen szövevényes háttérsztorit fabrikáltak.
“Minden varázslatnak ára van” hangzik el a szájából, és
valóban, a 22 rész folyamán mindent és mindenkit a lekötelezettjévé tesz, miközben
a teljesített kívánságokért hatalmas árat követel. Talán nem lövök le nagy
poént, ha elárulom, hogy az ÁTKOT is ő bocsájtja a Gonosz Királynő
rendelkezésére.
Bár minden rész más-más mesehősre fókuszál, azért az nyilvánvaló,
hogy a központi karakter mégis Hófehérke (Ginnifer Goodwin) és az ő daliás hercege (Josh Dallas), valamint Emma,
akire azért hárul az átoktörő feladat, mert nem más, mint az előbbi kettő
leánya. A problémát pedig az okozza, hogy Storybrooke-ban senki sem emlékszik a
múltra a két főintrikuson kívül. Henry tudja az igazságot, Emma viszont nem
hajlandó hinni – és amíg nem hisz benne, segíteni sem tud az átoksújtotta
lakosságon.
Miközben néztem, meg kellett állapítanom, hogy bár
családbarátnak készült a sorozat, feltűnően sok benne az árva gyerek, a távolra
szakadt rokonok meg a csonka család. És ha már kritizálnom kell, az is feltűnt,
hogy a legtöbb felnőtt szereplő meglehetősen túlkoros, főként, ha azt nézzük,
hogy Storybrooke-ban állítólag megállt az idő, és senki sem öregedett az átok
óta.
Nem tudom, a szinkronban milyen nevet kapnak egyes szereplők.
Remélem, hogy odafigyelnek a beszélő nevekre, mert azokból akad jópár: Hófehérke
a való világban Miss Blanchard (Blanche = fehér), Hamupipőke Ashley (Ash =
hamu), Piroska Ruby (ruby = rubin/vörös), a Gonosz Királynő Regina (=
királynő). Rumpelstiltskin nevére külön kíváncsi leszek, ő nem annyira ismerős
mesehős kis hazánkban (bár némi hasonlóságot vélek felfedezni Hétszünyű Kapanyányimonyókkal
:-D).
Összességében, az első évad után azt gondolom, ez a maga nemében egy érdekfeszítő
sorozat. Azt nem mondom, hogy gyerekeknek is ajánlanám 10 év alatt, de
mindenképp azoknak, akik felnőtt fejjel is nyitottak a mesékre, mint például én
is.
Értékelésem: 8/10.
Éppen a napokban bukkantam rá én is újra, már korábban megakadt rajta a szemem. Köszönöm az érdekes ismertetőt, egészen biztosan elkezdem majd nézni, aztán meglátjuk, hogy mennyire váltja be a reményeket. :)
VálaszTörlésKöszönöm Jackimi, hogy felhívtad a figyelmünket erre a sorira.
VálaszTörlésAz ismertetőd és az előzetes nélkül biztos nem is hallottam volna róla, mivel én is ritkán nézek műsorújságot.
Kíváncsian várom, Jennifer Morrison-t kedveltem a Dr.House-ban.
Nagyszerű ismertetőt készítettél. A mesefilmeket kedvelem, különben több ázsiai sorit se néznék.
Szia Jackimi! A te ismertetőd miatt néztem meg az első részt és ezzel el is dőlt, hogy a többit is meg fogom nézni. Köszönöm!
VálaszTörlésÖrülök, hogy hasznos volt valakinek az ismertető :-)
Törlés