SOROZATISMERTETŐ - Arang and the Magistrate (Arang és a magisztrátus)

dél-koreai sorozat 

Készült: 2012

Részek száma: 20

Műfaj: misztikus, kosztümös vígjáték

Szereplők:  

Shin Min Ah (A Love To Kill, My Girlfriend is a Gumiho)

Lee Jun Ki (Iljimae, Time of Dog and Wolf, Hero)

Yun Woo Jin (Ojakgyo Brothers)

Kwon Oh Joong (Damo)

Yoo Seung Ho (The Legend, Operation Proposal)

A rendkívüli népszerűségnek örvendő Lee Jun Ki ezzel a sorozattal lépett be újra a doramák vérkeringésébe, miután letelt a kötelező katonai szolgálata. Több szerepajánlatot kapott (például a konkurens Faith főszerepéét), egy nyilatkozatában azonban azt mondta, azért választotta ezt a sorozatot, mert a forgatókönyv egyedinek és érdekesnek tűnt számára. Nos, szerintem is az volt, úgyhogy ez a nyitány valóban sikeresnek tekinthető.

Az Arang and the Magistrate lényegében kísértettörténet, ami egy sorozattéma kiválasztásánál kicsit maradinak tűnhet, ha belegondolunk, hogy jelenleg épp a vámpíros-erotikus-vérfarkasos „retro” kultuszát éljük. A szellemek ezzel összehasonlítva már ódivatúak és unalmasak. Másrészt viszont a koreai kosztümös sorozatok tekintetében elég visszafogott az ilyen jellegű kínálat, úgyhogy én sokkal nagyobb örömmel vettem a túlvilági kitekintést, mint a fentebb említett kultúrszörnyeket. 

Szerintem ahhoz, hogy ezt a sorozatot felhőtlenül élvezni tudja valaki, legalább kicsit szeretnie kell a fenti műfajok mindegyikét. Különben még Lee Jun Ki és Shin Min Ah kétségkívül kellemes párosítása sem fog elég nyomós okot szolgáltatni ahhoz, hogy 20 részen keresztül kitartsunk. Szerencsére én nem vagyok ellene egyiknek sem, ezért örömmel jelenthetem, hogy Arang és a magisztrátus kalandjai kellőképp lekötötték az érdeklődésemet.

Lássuk, miről is szól a történet.

Van egy isten háta mögötti település, Miryang, ahol rejtélyes módon sorra hullanak a frissen kinevezett magisztrátusok. A halálesetek azonos forgatókönyv szerint szoktak lezajlani: este még minden rendben van, másnap reggelre azonban a szerencsétlen elöljárók élettelenül hevernek a szobájuk padlóján. Bár mindenki gyanítja, hogy emögött  valamiféle túlvilági beavatkozás áll, senki sem annyira bátor, hogy közbeavatkozzon.

Ebben a városkába érkezik meg történetünk kezdetén az eltűnt édesanyja után kutató fiatalúr, Kim Eun Oh (Lee Jun Ki), valamint a szolgája, Dol Se (Kwon Oh Joong). 

Kim Eun Oh, bár első pillantásra nem sokban különbözik a többi könnyelmű nemesifjútól, különleges adománnyal bír – látja a szellemeket. Út közben természetfeletti élményben lesz része – egy sötét alak által üldözött fiatal nő kísértetével találkozik. Bár kétségbeesetten igyekszik úgy tenni, mintha észre sem venné a jelenést, később mégis meg kell osztania az éjszakai menedékét a túlvilági lénnyel, ráadásul a történetét is kénytelen végighallgatni.

Arang (Shin Min Ah) egy „szűz kísértet” vagyis egy hajadonon meghalt lány szelleme, és az ilyen teremtmények a koreai hiedelem szerint különösen ádázak és veszélyesek. Ő maga nem így gondolja, mi több, egyáltalán nem is érti, mit keres a halandó világban, mert egyáltalán nem emlékszik sem az eredeti életére, sem a nevére, sem a halálára. Csak annyit tud, hogy sikeresen megszökött a „halálangyal” fogságából, akinek a holtak országába kellett volna kísérnie. És semmi mást nem szeretne, mint megtudni, miért kellett idejekorán elbúcsúznia ettől a földi világtól. A magisztrátusokat is azért kereste fel, hogy segítséget kérjen – ő igazán nem tehet arról, hogy mind szörnyethaltak, amikor megpillantották!

Kim Eun Oh nem az a fajta fiatalember, aki túl sokat törődik mások problémáival, így Arang sorsa sem túlságosan hatja meg. Még akkor sem akar segíteni neki, amikor a kísértetlány közbenjárásával és némi erőszakkal a három helyi hivatalnok úgy dönt, őt teszi meg a következő magisztrátusnak. Csupán akkor támad fel benne az érdeklődés, amikor megpillantja Arang hajában azt a hajtűt, amit ő ajándékozott az eltűnt édesanyjának. Ez már elég nyomós ok, hogy kezdetét vegye egy természetfeletti nyomozás, amelyen keresztül epizódról epizódra bontakoznak ki a háttérben lappangó sötét igazságok.

Amit szerettem ebben a történetben, az elsősorban éppen ez: az építkező jellege, az, hogy apránként tudjuk meg, ki is voltaképp Arang, meg az a titokzatos, szomorú szemű fiatalúr (Yun Woo Jin), akire minden teliholdkor rettentő küldetés vár, és mi módon kapcsolódik a múltjuk Eun Oh-hoz, az édesanyjához, a fekete ruhás „halálangyalhoz”, sőt mi több, a Jáde Császárhoz és az Alvilág Urához, akik a mennyekből figyelik minden lépésüket. Olyan ez az egész, mint egy régi mese, amelyből érintőlegesen megismerkedhetünk a koreaiak hiedelemvilágával, a buddhizmussal kevert ódon sámánhittel is. Ezt képviselik többek között a 9 pokol, a kéregető szellemek, védő talizmánok, ősök idézése, sőt, az említés szintjén megjelenő gumiho is. Azt már kevésbé értettem, miért kutyulták bele a görög mitológiát, hiszen a halál révésze, a Sztüx folyó, meg a hátán virágokat növesztő kecske egyértelműen hellén hagyomány.

A másik, amit kiemelnék, a sorozat szokatlan hangulata – annak ellenére, hogy a misztikum és a túlvilág itt létező valóságként volt megjelenítve, és a jelenetek egy jelentős részét éjszaka vették fel, egyáltalán nem tűnt nyomasztónak, sőt, a műfajhoz mérten egészen könnyedre sikerült. Voltak benne „hagyományosan” vicces karakterek, mint például a három hivatalnok, Eun Oh túlbuzgó szolgája és a sámánlány, valamint kedvenceim, a jin és a jang egyensúlyát képviselő Jáde Császár és komor alvilági fivére. Igaz, én elviseltem volna benne még több fekete humort (mint amilyet például a nem kicsit morbid, ám annál mulatságosabb animációs alkotás, A halott menyasszony képvisel). 

Ez persze ízlésfüggő. Mint ahogy az is, hogy sokaknak hiányérzetük támadt a romantikus szál kibontását illetően. Ezzel nagyjából egyet is kell értenem, mert mind Lee Jun Ki, mind Shin Min Ah kiváló szokott lenni a drámai, érzelmes jelenetekben, és ezt jobban kiaknázhatták volna. A történet elején még lehetett érezni a „szikrákat”, például abban a jelenetben, amikor a magisztrátusnak méretet kellett vennie Arangról az új ruhához – azonban ezekből a szikrákból a sorozat végére sem lett erdőtűz. Azért, hogy elég visszafogottra sikerültek a két főszereplő közös jelenetei, szerintem inkább a koncepció, mint a színészek okolhatók, és ha így van, akkor abba bele kell nyugodni.

A történet megnyugató lezárását – szokás szerint – megint az utolsó részbe akarták belesűríteni, amiért kár volt, főleg mert a 20 epizód alatt akadtak itt-ott üresjáratok. A felesleges helyet foglaló jelenetek játékideje nagyon hiányzott a végéről. Mindezek ellenére elmondhatom, hogy ez egy kedves sorozat volt, és nem bántam meg a vele eltöltött huszonegypár órát. Színészileg is mindenki a helyén volt, nemigen akadt olyan karakter, aki túlságosan irritált volna (bár Eun Oh anyukájának arcán erősen látszottak a plasztikai beavatkozások, és néha úgy meresztgette a szemét, hogy aggódtam, nehogy kiessen a kontaktlencséje). A látványvilág és a zene ugyancsak méltó volt a sorozathoz. 
 Tetszési indexem: 8/10.