SOROZATISMERTETŐ - Cheese in the Trap (Sajt az egérfogóban)

Készült: 2016

Részek száma: 16

Műfaj: romantikus, vígjáték, melodráma

Szereplők:
Kim Go Eun,
Park Hae Jin (You Who Came from the Stars, Dr. Stranger, Bad Guys),
Seo Kang Joon (Cunning Single Lady, Hwajung),
Lee Sung Kyung (It's Okay It's Love)

Tudom, hogy létezik már másik magyar nyelvű ismertető erről a sorozatról, de itt most szeretném a saját meglátásaimat is megosztani a blogolvasóimmal.

A Cheese in the Trap egy sikeres webtoon (webképregény) adaptációja, és mint ilyen, igen szép nézettséget produkált ahhoz képest, hogy egy kereskedelmi csatornán sugározták. Az érdekessége a dolognak, hogy úgy vágtak bele a forgatásba, hogy maga az eredeti történet még be sem fejeződött, és ez szerintem elég nehéz feladat elé állította az alkotókat – úgy kellett egy 16 részes sorozatot készíteniük, hogy az ne vetítse előre a webképregény lezárását, ugyanakkor amennyire lehet, az élőszereplős sorozat is nyújtson megoldásokat anélkül, hogy nagyon eltérne az eredeti történettől.

Hogy ez mennyire sikerült, azt döntse el mindenki a sorozat megnézése után. Én csak annyit mondhatok, jól jártam azzal, hogy nem olvastam előzetesen a webképregényt, mert így sokkal több élményt és izgalmat nyújtott a sorozat, és nem kellett folyton az összehasonlítgatás terhével küszködnöm.

A kezdet kezdetén úgy tűnik, egy nagyon is hétköznapi közegbe kerülünk egy (sok szempontból) átlagos egyetemista lány, Hong Seol szemszögéből. Üzleti menedzsment szakon tanul, ahol fellelhető a diákok minden tipikus mintapéldánya a lógós, lusta semmirekellőtől a szürke egéren keresztül a keményen küzdő ösztöndíjasig. Egy valaki van, aki kilóg a sorból, legalábbis Seol szemében – ez pedig az egy évfolyammal felette járó Yoo Jung. A srác, akit mindenki más kedves, szimpatikus embernek tart, valahogy nem az, akinek mutatja magát. Jung rájön, hogy Seol átlát a barátságos viselkedésén, és onnantól pokollá teszi a lány életét. A maga csendes, hideg, manipulatív módján eléri, hogy a többiek szemében mindig Seol kerüljön ki vesztesként a konfrontációk során. A lány már azt tervezi, hogy halaszt egy félévet, csak ne kelljen vele találkoznia az egyetemen, Jung azonban egy húzással ezt is megakadályozza, hogy a következő szemeszterben újabb taktikával áll elő.

 

Sajnálatos, hogy az izgalmas macska-egér játszma, ami majdhogynem titokban zajlik kettőjük között, csak néhány részen keresztül érvényesül. Váratlanul – vagy legalábbis a néző számára nem elég meggyőzően – kezd megváltozni Jung viselkedése a lány irányában, és mi is, akárcsak Seol, nem tudjuk eldönteni, hogy őszinte-e a romantikus érdeklődése, vagy ennek a hátterében is valami hátsó szándékot kell gyanítani.

Mindeközben új szereplők is feltűnnek a színen – a Baek testvérek, In Ho és In Ha, akik úgy tűnik, nagyon régóta ismerik Jungot és szintén átlátnak kettős természetén. Közös múltjuk részletei apránként bontakoznak ki a néző szeme előtt és egyre jobban árnyalják a kezdetben titokzatos és izgalmasan homályos képet.

Kettőjük közül In Ho az, aki inkább képes kiváltani a néző szimpátiáját. Az első benyomásra nagyszájú, hányaveti csavargó, aki a félresiklott sorsáért másokat hibáztat, azonban szép fejlődési folyamat megy végre benne, ezért éles kontrasztba állítható a testvérével, a túlvezérelt és hisztérikus In Hával, aki céltalanul, a múltban és a jelenben is másokon élősködve próbálja folytatni az életét. In Ha egyébként az a szereplő, akit a legkevésbé találok szerethetőnek az egész sorozatban.

 A Cheese in  the Trap-ben az a leginkább érdekes, hogy a realisztikus megközelítés, a hétköznapi történések közepette olyan karaktereket állít a néző elé, akiket nem lehet csak úgy egyszerűen a koreai sorozatokra jellemző kategóriákba sorolni. A női főszereplőt, Seolt kivéve, aki egyértelműen egy jólelkű, együttérző, szorgalmas diáklány, szinte az összes központi figura rendelkezik valamilyen ellentmondásossággal, ami megoszt és elgondolkodásra késztet. Legfőképpen persze Jung. Számomra az ő jelleme a legtalányosabb az egész sorozatban. Az egyik legkülönlegesebb „defektes” főhős, akivel az eddigi doramázásaim során találkoztam. A történet központi kérdése mindenki számára, beleértve Seolt is: kicsoda valójában Jung? Mit gondol, mit érez, miért cselekszik úgy, ahogy?  A magyarázatot szerintem mindenki aszerint fogja megtalálni, hogy ő maga miként tekint a világra, az emberekre, és arra, mi számít jónak és rossznak a valóságban. Van, aki fel fogja őt menteni, van, aki elítéli, és vannak olyanok is, akik Jung másságát nem akarják majd se egyik, se másik módon értékelni. 

Én az utóbbi vagyok. Nem tudok azonosulni Jung figurájával, de sokszor azon kaptam magam, hogy elégtételt érzek az „áldozatai” sorsát látva. Szerintem egyfajta magányos, önjelölt „Igazság Angyala”, aki nem képes úgy kifejezni a valódi érzéseit, illetve képtelen úgy lereagálni az őt ért sérelmeket, ahogy mint egy hétköznapi ember. Úgy gondolja, hogy aki vétkezik, annak meg kell lakolnia, ám az igazságszolgáltatás nála sohasem nyílt beavatkozás, hanem a környező emberek és események manipulációja. Mivel azonban Jung sem láthat mindent előre, a következmények sokszor kikerülnek az irányítása alól, és néha drámai hatással vannak egy másik ember életére – ami azonban látszólag semmilyen szempontból nem érinti meg. Nem érti, hogy amit tesz, az mások számára miért ijesztő, és mennyiben tér el a megszokott társadalmi normákból. Nem vagyok pszichiáter, és nem akarnék rá olyan súlyos szavakat használni, mint pszichopata vagy szociopata, ám kétségtelen, hogy érzelmi téren valahogy sérült, utat tévesztett, hathatós segítségre szoruló ember. 

Jung romantikus vonzalma Seol iránt valószínűleg abból a meggyőződéséből gyökereztethető, hogy van valami közös kettejükben. A környezetükben élő emberek jobbára csak kihasználják őket és ritkán közelednek őszinte érzésekkel. Persze később, ahogy Seol előtt fokozatosan feltárul Jung belső énje, nyilvánvalóvá válik, hasonlóságuk ellenére nagyon is különbözőek. Felmerül a kérdés, hogy a lány képes-e elfogadni ezt, illetve el kell-e fogadnia, vagy tud-e Jungra akkora pozitív hatást gyakorolni, hogy elindulhasson a gyógyulás útján. Avagy végső megoldásként útjaik elválnak-e egymástól?

Mint ahogy írtam, nem tudom, mennyire tér el a webképregény a sorozattól, de azok, akik romantikus komédiaként ültek neki a drámának, érthető módon csalódottak lehetnek. Számomra sok minden ez a történet, de vígjáték semmiképp. A romantika része sem eléggé mély és kidolgozott ahhoz, hogy a történet lelkének tekintsem.  Igaz, akadnak benne elemek, amelyek a sztenderd romkomokban fellelhetők – a hangulatot oldó mellékszereplők, szerelmi háromszög, gazdag családfők tipikus attitűdje a szegény barátnő irányába stb. Ám ezek nem hiányoznak, nélkülük is elég mondanivalót szolgáltat a történet.

Kiemelném a színészek munkáját, mert szerintem valamennyien abszolút kitettek magukért. Az In Ha-t alakító színésznő különösen – nem ismertem eddig, de nehéz lehet egy ilyen őrült figurát életre kelteni, ezért minden tiszteletem. Amennyire felháborító, idegesítő a karakter, magam is meglepődtem, hogy a végén, ha másodpercekre is, de megszántam. Ez az alakításnak köszönhető.

 

A befejezésről (vigyázat, spoiler következik, mindenki csak saját felelősségre olvassa!):

Mielőtt belekezdtem, már olvastam, hogy a sorozat vége óriási felháborodást váltott ki a nézőközösségből. Ennek megfelelően felkészültem a legrosszabbra, de nagy meglepetésemre a csalódottság elmaradt. Persze megértem az általános elégedetlenséget; a nézők többsége a tiszta, egyértelmű, félreérthetetlen lezárás (értsd: happy end) híve, és utálja, ha valamit a képzeletére bíznak. Nos, nekem nem a nyitott befejezéssel van problémám. Az olyan megoldás, amelyben Seol szerelme az egyedüli gyógyír Jung problémájára, túl rózsaszín és abszolút hiteltelen volna. Az ilyesmi kezelésére a valóságban sok idő és szakember segítsége szükséges. A sorozat utolsó része szerintem megadta az esélyt a főhőseinknek, hogy egy napon tiszta lappal, gyógyultan fogják meg újra egymás kezét, mindenki másnak pedig reményteljes, szép lezárás jutott (In Ha-hoz túl kegyes is). A gond inkább a kidolgozatlansággal van. Az utolsó pár részre a történet arányt tévesztett, és túl sok műsoridőt vesztegetett olyan dolgokra, amelyeket rövidebben is ki lehetett volna fejteni – pl. In Ho történetvonala, amelyet bár nagyon szerettem, de elvette a lehetőséget tőlünk, hogy lássuk főhősünk fokozatos, hihető érzelmi fejlődését. A gyógyulási folyamatot az utolsó részben egy nagy időugrással, filmvásznon kívül intézték el, ami szerintem nem elegáns megoldás és a nézőkkel szemben is igazságtalan. 

Összegezve: bár voltak problémáim itt-ott a történetvezetéssel, nem bántam meg, hogy végignéztem. A szokásostól eltérő, kicsit titokzatos, gondolatébresztő sorozat, ami nekem semmiképp sem romantikus, hanem lélektani szempontból nyújtott pozitív élményt.

Tetszési indexem: 8/10.

A 10 leggyűlöletesebb főgonosz a koreai doramákban

Ebből a körből megint csak nehéz kiemelni tízet, mert szinte minden sorozatban akad belőlük legalább egy. Itt viszont azokat akartam összegyűjteni, akiket nem egyszerűen csak jól esett utálni és szurkolni a bukásukért, de egyenesen elviselhetetlen lett volna, ha nem bűnhődnek meg valamilyen módon, annyira undorítónak találtam a lényüket és a cselekedeteiket.

1. Angry Mom - Itt nem egyetlen erkölcstelen gazember, hanem egy egész brancs pusztulásáért szurkoltam teljes szívből. 

2. Hotel King - Lee Joong-Goo. Szó nincs rá, mennyire utáltam ezt a vén csirkefogót (érdekes, hogy színészt állandóan megtalálják ezek a szerepek, a May Queen-ben is hasonló figurát alakított).

3. Nice Guy - Han Jae Hee. Számomra a leggusztustalanabb, amikor valaki visszaél mások önfeláldozásával, utána meg még ő játssza az áldozatot.

4. Kill Me, Heal Me - Gyerekek terrorizálására semmilyen mentség sincs.

5. Secret - Ahn Do-hoon. Aki a saját karrierjéért nemcsak a nőt áldozta fel, akit állítólag szeretett, de a meg nem született gyermekét is.

6. Signal - Kim Bum-Joo. A korrupt zsaruk egyik legocsmányabb mintapéldánya.

7. City Hunter - Lee Jin-Pyo. Mások életével játszó szemétláda.

8. 49 Days - A főhősnő vőlegénye és barátnője, lelkiismeretlen árulók.

9. Falling for Innocence - Lee Joon Hee, a barátgyilkos.

10. The King 2 Hearts - A főgonosz egy elmebeteg világuralomra törekvő gyilkos. Elég képregényszerű, de gyűlöletes.

A 10 legbunkóbb főhős a koreai doramákban

Unatkoztam és nem volt kedvem feliratot fordítani, így gondoltam, folytatom a régen elkezdett bejegyzés-sorozatomat egy újabb összeállítással, ezúttal az általam valaha látott legarrogánsabb, legmodortalanabb, legundokabb koreai férfi főszereplőkről. Minthogy a doramákban garmadája található az olyan hősöknek, akiket sokszor szívesen tarkón simogatnánk egy péklapáttal, nehéz dolgom volt, amikor ki akartam válogatni a Top 10-et. Íme:

1. Koo Jun Pyo (Lee Min Ho) - Boys Over Flowers

2. Hwang Tae Kyung (Jang Keun Suk) - You're Beautiful

3. Han Ki Tae (Jang Hyuk) - Successful Story of a Bright Girl

4. Hyun Jin Hun (Hyun Bin) - My Name is Kim Sam Soon

5. Seon Woo Hwan (Lee Seung Ki) - Shining Inheritance

6. Kang Woo (Eric) - Myung Wol the Spy

7. Lee Shin (Ju Ji Hoon) - Goong

8. Kim Joo Won (Hyun Bin) - Secret Garden

9. Baek Seung Jo (Kim Hyun Joong) - Playful Kiss

10. Kang Min Ho (Jung Kyoung Ho) - Falling for Innocence

Szerintetek még ki pályázhat erre a címre?

SOROZATISMERTETŐ - Descendants of the Sun (A Nap leszármazottai)

Készült: 2015, adásba került: 2016

Részek száma: 16

Műfaj: akció, romantikus, vígjáték

Szereplők:

Song Joong Ki (Sungkyunkwan Scandal, Three With Deep Roots, Nice Guy),

Song Hye Kyo (Full House, Worlds Within, That Winter the Wind Blows),

Jin Goo (All In, AD Genius Lee Tae Baek, Falling for Innocence),

Kim Ji Won (To the Beautiful You, Heirs, Gap Dong)

Ha már a csapból is ez folyik, kizárt dolog, hogy ne írjak ismertetőt a sorozathoz, és nem azért, mert az utóbbi idők legsikeresebb dél-koreai doramája, hanem mert ellentmondásosabb viszonyom még talán egyetlen szériához sem fűződött. Lehet, hozzájárul, hogy magával a forgatókönyvíróval, Kim Eun Sook-kal szemben is ugyanilyen kettős érzéseim vannak. A munkái közül a szintén nagy sikerű Secret Garden az egyik legnagyobb kedvencem - míg pl. a Heirs körüli felhajtás sosem talált bennem visszhangra. Jó, azért nem akarok igazságtalan lenni, ebben az esetben volt társírója is, de az illető munkásságát egyáltalán nem ismerem.

A Descendants of the Sun-láz már a vetítés alatt végigsöpört egész Kelet-Ázsián, és elképesztő nézettségi adatokat produkált (némelyik epizód a 40%-ot is megközelítette, ami bombasztikus, ha azt vesszük, hogy a dél-koreai csatornákon 10% feletti nézettség már jónak mondható főműsoridőben). Az ilyen jelenségek engem általában óvatosságra intenek, így csak kb. a hatodik rész táján csatlakoztam a nézőtáborhoz - hogy aztán velük együtt tűkön ülve várjam a folytatást újabb 5 héten át.

Igen, be kell ismerni, hogy komolyan meghasonultam önmagammal és sokáig hagytam, hogy a józan eszem behódoljon a felszínesebbik énemnek. Hogy mi az a mágikus szórakoztató faktor, amelynek a kedvéért a szürkeállományomat simán hajlandó voltam parkolópályára állítani?

Viccet félretéve, a Descendants of the Sun nem más, mint egy szivárványos tündérmese haza- és hivatásszeretetről szóló magasztos történetnek álcázva. De a recept, lássuk be, működik, nem is akárhogy:

1. Végy egy veszélyes foglalkozású főhőst, mondjuk elit katonát, akinek a feje felett mindennap ott lebeg Damoklész kardja.

2. Adj hozzá egy olyan hősnőt, aki a munkája során életeket ment, azaz orvos, így karrier és életfelfogás szempontjából kellőképp szembe lehet állítani a főhőssel.

3. Helyezd őket egy kitalált balkáni ország egzotikus díszletei közé és keverj melléjük kellő mennyiségű barátságot, bajtársiasságot, fűszerezd válogatott vészhelyzetekkel, némi akcióval, édesítsd romantikával és máris kész az egyveleg, amelyet tömegek kajálnak 16 részen keresztül.

Órákig lehetne ecsetelni a sorozat erényeit és fogyatékosságait, de most álljanak itt inkább felsorolásszerűen a saját észrevételeim.

Kezdem mindazzal, ami számomra meggyilkolta a hangulatot:

- Egy szórakoztató sorozatnak nem feltétlenül feladata mélyenszántó leckéket adni az életről, de azért a logikát, a hihetőséget nem kellene alárendelni a külsőségeknek.

- Ez egy előre leforgatott produkció, azaz rengeteg idő lett volna az adásig utánanézni a részleteknek és felépíteni egy koherens szerkezetet, amely mentén a cselekmény halad. Vagy ha már ez meghaladta az alkotók képességeit, legalább az időrendre odafigyelhettek volna, meg arra, hogy Vancouver közelében nincs működő tűzhányó (bár lehet, hogy utóbbit csak slusszpoénnak szánták.)

- Az, hogy a különböző veszélyhelyzetek epizódszerűen követik egymást és villámgyorsan megoldódnak, nem feltétlenül rossz dolog, de ha random módon dobálják őket a kalapba, az ember képtelen rendesen átérezni a helyzet drámaiságát.

- A kitalált ország igen kényelmes megoldás, hogy ne kelljen kutatómunkát végezni, viszont a sorozatban a külföldiek ábrázolása rettentő életidegen. 

- A főgonosz kétdimenziós, képregényszerű figura, és a színészi játék sem dob sokat rajta.

- A főhős más részről egy legyőzhetetlen Terminátor, ami megakadályozott abban, hogy akár egy percre is őszintén aggódnom kelljen a testi épségéért.

- Hiányoltam a főszereplők hátteréről szóló részletesebb információkat.

- Az érzelmi manipuláció néhol épp olyan égbekiáltó, mint amilyen bosszantóak a feltűnően elhelyezett termékmegjelenítések.

- Egyes eseményekre alig vagy egyáltalán nem kap a néző magyarázatot az egész sorozat alatt.

Amit értékeltem:

- Egy rakás megszokott koreai doramaközhely - szerelmi háromszög, gazdag-szegény ellentét, arrogáns bunkó főszereplő, gyerekkori lelki trauma - teljesen hiányzott. 

- Humor. Az elején még mérsékelten jelen lévő komikum a vége felé egyre jobban előtérbe kerül, bár a vegyes műfajú koreai sorozatokra jellemzően itt is érzelmi hullámvasútba ültetik a nézőt.

- Lélegzetelállító képi világ. Csodaszép helyszínek, profi operatőri munka, hatásos díszletek.

- OST. Viszonylag kevés olyan sorozat van, amelyiknek a teljes zenei anyaga annyira meg tud ragadni, hogy többször végighallgatom. A Descendants... ezek közé tartozik.

- A karakterek. Talán az a legnagyobb erőssége az egész doramának, hogy a négy főszereplőn kívül is felsorakoztat egy marék jellegzetes, kedvelhető figurát, akiknek a kedvéért sokszor a sorozat minden fogyatékosságáról megfeledkezhetünk.

- A romantika és az emberi kapcsolatok. A Descendants...-ban nem egy, hanem kettő, (sőt három) párosnak drukkolhatunk, hogy egymásra találjanak. Ez elég ritka az ilyen jellegű sorozatokban és gyanítom, jelen esetben a siker egyik titka is. Főhőseinken, Yoo Shi Jin századoson (Song Joong Ki) és Kang doktornőn (Song Hye Kyo) kívül figyelemmel kísérhetjük a szigorúnak látszó, ám aranyszívű Seo főtörzsőrmester (Jin Goo) illetve a tűzről pattant Yoon Myung Joo hadnagy (Kim Ji Won) komplikált románcát is. Bevallom, amennyire kedveltem a százados és a doktornő vicces évődését, a kapcsolatuk egy perce sem okozott izgalmat, míg a második párosunk boldogságáért az első perctől szívből szurkoltam, annak ellenére, hogy az ő tiltott szerelmük jóval konvencionálisabbnak számít a koreai sorozatokban. Bárcsak több műsoridő jutott volna nekik!
De ne felejtsem el, ad nekünk még a történet egy szoros baráti és bajtársi köteléket Yoo százados és Seo főtörzs között, valamint szemtanúi lehetünk a példás összetartásnak a különleges alakulat tagjai valamint az orvos kollégák körében. Mindez olyan szívmelengető ráadás, hogy folyton elcsodálkozom, miért nem jutott ugyanennyi energia a történet kidolgozására is.

- Színészi játék. Meggyőződésem, hogy más szereplőkkel ez a sorozat fele ekkora sikert sem arathatott volna. Ők megdolgoztak a nézettségért, mind a fő-, mind a mellékszerepekben (most elsősorban a koreai színészekre gondolok, a nemzetközi gárda nem sok szót érdemel). A kölyökarcú Song Joong Ki talán első pillantásra nem épp katonaalkat, de kevés színész van, akitől Kim Eun Sook flörtölős dialógusai nem hatnak émelyítően, és ő egyike ezeknek. Song Hye Kyo a szokásos formáját hozza, a sírós jelenetekben erős, a szenvedélyesekben kevésbé. Kim Ji Wonnal eleinte voltak fenntartásaim a Heirs-beli szerepe miatt, de az alakítása kellemesen meglepett. Jin Goo pedig egyszerűen fantasztikus, ahogy rezzenéstelen arccal képes ezerféle érzelmet megjeleníteni.

Remélem, a sorozat őrült népszerűsége tovább növeli Kim Ji Won ismertségét, Jin Goo-nak meghozza az áttörést, mert mindketten maximálisan megérdemlik.

- A katarzismentes, de cuki befejezés tökéletesen illett a film egész hangvételéhez. Mostmár csak azon kell szurkolni, hogy ne legyen Descendants of the Sun 2!

Összegezve: az elején elkövettem azt a hibát, hogy túl komolyan vettem a sztorit. Az alkotók azonban úgy gondolták, a nézőtömegek ízlését nem feltétlenül a művészi igényű, agytornáztató tartalom szolgálja ki. Néha a tömény fanservice is megteszi. Mindenesetre búskomorság-oszlatónak, édesség helyett legközelebb már én is tudom, mit válasszak.

Fentiek fényében az értékelésemet is ketté kell bontanom.
Történet: 5/10.
Minden más, ami elszórakoztatott: 8/10.

SOROZATHÍR

Bevallom, amennyire buzgó nézője voltam annak idején a Palota Ékkövének és a Yi San-nak, az utóbbi években azt vettem észre magamon, hogy már nem töltenek el akkora lelkesedéssel az 50+ részes történelmi sorozatok. Olyan klasszikusok is ki tudták kezdeni a türelmemet, mint a Dong Yi, a Queen Seon Deok (Silla királyság ékköve) és a Jumong. Talán az utolsó olyan nagyszabású kosztümös, amit teljes egészében végig tudtam nézni és élveztem is, az Empress Ki volt (illetve jelenleg a Six Flying Dragons az, ami ígéretesnek látszik).
Viszont most feltűnt a láthatáron a Flower in Prison című kosztümös dráma, amelyet szintén 50 rész körülire terveznek. A 16. században fog játszódni, és női hősnője lesz Jin Se Yeon személyében (akit én most így hirtelen nem tudok hová tenni, de sebaj, mert nem ő az érdekes számomra, hanem...). Férfi partnere Go Soo (háromszoros hurrá!) és vele akkor is elnézegetném az 50 részt, ha nem szólna szinte semmiről.
A halálos unalom veszélye azért remélhetőleg nem fenyeget, hiszen a rendező, Lee Byung Hoon munkái közé tartozik az előbb emlegetett Palota Ékköve és Yi San is.